(Csavarárugyár)
Budapest, Váci út 168.
A XIX. század utolsó harmadában a gyáripar, a szállítás és a kereskedelem, a pénzforgalom fellendülése jelentékenyen megnövelte az ipari és kereskedelmi központokká váló városok, de különösképpen a főváros lakónépességét. A nagyságrendet váltott középítkezéseknél egyre szélesebb mértékben alkalmazott vasszerkezetek, a mezőgazdasági és egyéb gépgyártás fellendülése, a közlekedés és szállítás ugrásszerű növekedése soha nem látott keresletet támasztott a kötőelemek és a csavaráruk iránt. A növekvő igényt továbbra is jórészt külföldről biztosították, de egyre több kereskedő és vállalkozó kezdett kötőelemek gyártásával foglalkozni.
Bővebben:
A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. és a EHeinrich A. és Fiai nagykereskedő cég kezdeményezésére és előkészítésével alakult meg öt bécsi és kétbudapesti bankár jelenlétével 1889. február 1 7-én az Andrássy u. 2. sz. alatt az Első Magyar Csavargyár Részvénytársaság. A Váci úti gépgyárak közül azon kevesek egyike volt, amely nem egy már működő cég, vállalkozás vagy gyár átvételére alakult, hanem maga tette meg a termelő gyára felépítéséhez az első lépéseket is. A 600 ezer forint alaptőkéjű társaság legnagyobb részvényese a Wiener Bankverein volt.
Az alakuló ülésen jóváhagyták az rt. alapszabályát is, amely szerint a társaság célja: „anyacsavarok, csavarok, csapszegek, alakbökők, cölöpsaruk, alátéti tárgyak, szegecsek, sasszegek, patkósarkok, patkósarok-kulcsok, csavarmenetfúrók, sodronyáruk és minden más e szakba vágó gyártmányok gyártására szolgáló gyár létesítése és üzembe vétele, valamint ezek eladása, e célra alkalmas ingatlanok megszerzése és kibérlése, minden ide tartozó anyag, eszköz, szerszám és gép vétele és eladása és általában a fentebbi célokra szükséges építkezések, berendezése és készülékek, műhelyek, munka- és lakhelyek, valamint egyéb épületek előállítása."
Rövidesen megkezdték az építkezéseket a fővárosi mérnöki hivatal által röviddel azelőtt fölmért 7885 négyszögölnyi területen, amelyet akkor számoztak be Külső Váci út 152. számnak. Illyés Gyula műépítész kiváló tervei alapján másfél év alatt készültek el a gyárépületek, amely együttest akkoriban a főváros legjobban sikerült ipari célú építményei között emlegettek.
A korszerű gyártelepen az alábbi épületek és műhelyek álltak: a Váci útra néző egyemeletes igazgatósági épület és az ugyancsak egyemeletes tisztviselő ház irodákkal és lakóhelyiségekkel, a kettő között beljebb található kettornyú bejárati épület, a mögött a csavarmenetvágó- és kovácsműhely a gépházzal és az edzőműhellyel, a csiszoló-, a mángorló- és a hevítőműhely, valamint az esztergaműhely a melegpréselővel, a kazánházzal. A nagy mennyiségű nyers- és félkészanyag, valamint a készáru könnyebb szállíthatósága érdekében a gyártelepre a tőle nyugatra húzódó államvasúti körvasúttól egy bejáró vágány épült. Az építkezésekkel egy időben megkezdődött - elsősorban Németországból és Ausztriából - a beszerzett gépek és berendezések betelepítése.
Az üzemszerű termelés 1891. január elején jól és szervezetten indult meg, köszönhetően a külföldről szerződtetett hozzáértő-főleg németajkú és cseh - szakmunkásoknak. A külhonos szakemberek mellett a vállalat az első pillanattól kezdve fontosnak tartotta a magyar munkások betanítását és szakmai iskoláztatásukat is. Alig indult meg a termelés, máris komolyan foglalkoztak a gyár bővítésével, átalakításokat végeztek, egy sor új gépet és berendezést vásároltak, zömmel még mindig külföldről származókat, de most már kisebb számban hazai cégek - közte több Váci úti - is szerepeltek a beszállítók között (pl. a Gutjahr és Müller, a Láng L. Gépgyár). 1893-ban a gyár termelési kapacitása elérte a havi 200 tonna késztermék előállítását. A termelt áru 90 %-a csavarféleség volt, de gyártottak nem csavar jel legű kötőelemeket és a megrendeléstől függően kovácsoltárukat is. Védjegynek - a külföldi gyáraktól eltérően nem egy csavarféleség rajzát, hanem éppen a gyár magyar jellegét hangsúlyozandó - a magyar koronázási jelvények közül a kettős kereszttel ellátott országalmát választották.
A megerősödött részvénytársaság és gyára a századfordulóra az akkori infrastrukturális konjunktúrát kihasználni tudó, fejlődőképes céggé vált. Nem véletlen, hogy az 1896-os millenáris kiállításon a rangos és megtisztelő Nagy Millenniumi érem elnyerésére is rászolgált. A század utolsó évében a gyárban már 350 szak- és betanított munkás és 20 udvari munkás dolgozott, a hivatalos és kereskedelmi ügyeket 38 tisztviselő intézte. A cégvezetés - már csak nyugat-európai hagyományai miatt is - nem volt mentes a szociális érzékenységtől, s munkásai számára betegsegélyező pénztárat tartott fenn, de fontosnak tartották a gyári tűzoltó testület működtetését is, amely a vállalati tűzesetek mellett részt vett a szomszédos gyárak és üzemek, s nem utolsó sorban Angyalföld lakóházai tüzeinek oltásában is.
A beruházások fedezetének ill. a termelés menetének biztosítását szolgáló tőkeemelések révén egyre nagyobb befolyásra tett szert előbb a bécsi Urban család és érdekköre, majd a neunkircheni Brevillier és Társa csavar- és fém-árugyár. A korona pénznemre történt átálláskor (1900. január 1.) a vállalat
alaptőkéjét 3 millió koronában állapították meg, aminek döntő hányadát már olyannyira az Urban család birtokolta, hogy a csavargyárat az osztrák érdekeltségű vállalatok közé sorolták.
A XX. század első éveiben is tartó fellendülést a termelés növelése érdekében a gyár vezetése a műszaki újjászervezésre és gyárbővítésre használta fel. 1910-re szinte megújult a gyártelep, s a termékszerkezetben egyre jelentősebb tételt jelentettek a korábban hagyományos csavaráruk és kötőelemek mellett a hídszerkezeti csavarok, sínszegek és hevederek, kovácsolt vasúti alkatrészek, vonóhorgok, tetőszerkezeti elemek, továbbá különféle hadfelszerelési cikkek vas- és fém alkatrészei. A kibővült termeléssel a belső szükségletek ellátása mellett jelentős kivitelre is mód nyílott, s a Balkánra irányuló jobb értékesítést szolgálta a Bukarestben felállított kereskedelmi képviselet.
A gyár az első világháborús haditermelésbe 1915 végén kapcsolódott be, s az 1916-tól kezdődő időszakban addig soha nem látott forgalmat ért el, elsősorban a csavaráruk tömeges előállításával. A haditermelés során egyre szorosabb kapcsolat alakult ki a gyár számára a nyersanyag tekintélyes részét biztosító, pohorellavasgyári székhelyű Coburg Fülöp herceg-féle Bánya-és Kohóművek Rt.-vel, aminek folyományaként a tőkeerősebb Coburg-féle vállalat 1917 nyarán magába olvasztotta a csavargyári részvénytársaságot. A világháború végén a Coburg Fülöp-féle társaság is áttette székhelyét Magyarországra, nevezetesen a Váci út 168. sz. alatti csavargyárába. Az első világháborút követő zavaros időkben a Coburg-féle vállalkozás még a bécsi székhelyű Brevillier és Urban-féle csavar- és kovácsárugyárat is magába olvasztotta, s lett a három ország határán is átnyúló vállalat székhelye rövid időre a Váci úti 168. sz. alatt gyártelep.
A tulajdonlásban bekövetkezett többszöri átrendeződést követően az anyacég a székhelyét 1922-től ismét Bécsbe tette át, s a Váci úti csavargyári cég hivatalos neve Csavar- és Kovácsárugyár Brevillier & Társa és Urban A. & Fiai Részvénytársaság budapesti fiókja lett. Annak ellenére, hogy a nagyvállalati részvényesek között egyetlen magyarországi ipari- vagy bankember sem szerepelt, a fiókvállalat ettől kezdődően önállóan - és többnyire nyereségesen - gazdálkodott. A gazdasági világválság évei azonban alaposan megtépázták a vállalkozást, s az 1930-as évek közepére a hazai csavargyártási elsőségét át kellett adnia a győri Magyar Wagon és Gépgyár Rt.-nek. A termelési kapacitások jobb kitöltése érdekében új termékekkel jelentkeztek a piacon, s az addig is gyártott csavaráruk és kötőelemek, kovácsolt vastermékek mellett hamar keresettekké vált új termékeik között jelentős arányt képviseltek a vasúti felépítményi anyagok, a vasúti kocsi- és gépkocsi alkatrészek, a különféle szelepek, textilipari és húsipari gépalkatrészek, szegelő-és stoppoló gépek, nyomdagép alkatrészek, posta- és távírdai anyagok, a sajtolt fémtömegcikkek, s az 1930-as évek végétől növekvő mértékben ismét a hadfelszerelési cikkek.
A gyár 1940-től kezdődően kapcsolódott be hagyományos termékeivel a haditermelésbe, s az egyre jelentősebb termelés biztosítására előbb korszerű gépek tucatjait helyezték üzembe, majd 1942-től jelentősebb üzemi rekonstrukciót és bővítést is végre kellett hajtani. Ebben az időszakban 240 munkás dolgozott a gyárban, ebből 155 volt szakmunkás, 54-en betanított, ill. egyéb munkát végeztek és 30 napszámost is foglalkoztattak.
A II. világháború végén és azt követően előbb orosz katonai parancsnokság alatti, majd az újjáépítésben dolgozó gyárként nagy szerepet játszott a hídépítkezésekhez szükséges csavarféleségek gyártásában. Mint nem magyar tulajdonú gyárat nem is államosították, az állam azt - úgymond - csak bérbe vette. Ugyanekkor hozzácsatolták a négy legjelentősebb budapesti csavargyárat, ám ezek egyike sem volt igazán nagyüzemi jellegű. A megalakított állami vállalat neve Csavarárugyár Nemzeti Vállalat lett, amelynek létszáma 1955-ben már az ezer főt is meghaladta.
Az elavult gépekkel és technológiával termelő gyártelep túlzsúfolttá vált, a fejlesztésekre alig nyílott lehetősége. Az extenzív termelésbővítés jegyében ekkor csatolták a gyárhoz a győri csavargyárat, majd további bővítésekkel a Csavarárugyár 1959-től már négy gyáregységből állott. A hazai iparpolitikai változásokat is tükröző többszöri átalakulás után már kétezer fős nagy-vállalat a közúti járműgyártási programba is bekapcsolódott, s emellett átvette a csavaráruk országos készletezését és forgalmazását. Az ekkor itt gyártott 8000 csavarféleség 90 %-a szabványosított volt.
Az 1970-es évekre a termelés jelentős része a vidéki gyártelepítések nyomán keletkezett egységeibe került át, s ugyanekkor a Váci úti anyavállalatnál többlépcsős rekonstrukciós- és termelésfejlesztő beruházás történt, amely elsősorban a nehéz fizikai munkát jelentő munkakörökben növekvő mértékben jelentkező fizikai munkaerőhiányt kívánta pótolni. A vállalat azonban elöregedett gépparkjával, a gyors és rugalmas változásokra csak lassan reagálni tudó nagyvállalati szervezetével már képtelen volt a megújulásra. Az 1980-as évek legvégétől a kiutat előbb a kisebb, vegyes tulajdonú, külföldi tőkét bevonó új szervezet formájában kísérelték meg keresni, ám sem a hét létrehozott kft., sem pedig - az akkoriban érdemi nagyságúnak tűnő - külföldi tőkeinjekció nem tudta megváltani a vergődő céget, legfeljebb lassítani a leépülését.
Az 1990-es évek közepén megszűnt vállalat telephelyén ma kereskedelmi és szolgáltató cégek tucatja működik.